Platón bolond volt 1. - Részegen ki visz majd haza? /Sherstrade

(Figyelem: OOC karakterek! Csak akkor olvass tovább, ha ez téged nem zavar!
A történet nem tartalmaz spoilereket, sőt, szinte már AU. Jó olvasást! ^^)

A bár tele van emberekkel. Nagyrészt részeg emberekkel. De engem csak egyetlen részeg idióta érdekel, aki éppen nekem háttal magyaráz Johnnak. Elég távol állok tőlük ahhoz, hogy ne vegyenek észre, de elég közel ahhoz, hogy halljam őket.
- Csak hívd fel. - mondja John. Látom rajta, hogy nem ivott sokat, az előtte lévő sörösüveg még félig tele van. Ellentétben Sherlockkal, aki előtt az asztal tele van üvegekkel, poharakkal, és szétszórt szívószálakkal. Már éppen odamennék hozzájuk, amikor Sherlock megszólal.
- Nemmakarom... Hogy hülyénekk nézzen.
- Hülye is vagy. - nevet John, és Sherlock kezébe nyom egy telefont.
- Nemm... hívom fel. - Az elfogyasztott alkoholmennyiség ellenére meglepően tisztán beszél. Tipikus. Még részegen is lenyűgöző.
- Csak mondd el neki, amit nekem mondtál róla. - noszogatja John, nekem pedig kezd elegem lenni. Kiről van szó? Ki olyan fontos Sherlocknak, hogy érdekli, mit gondol róla?
- Mégis hogy? - rázza a fejét Sherlock. - "Helló, tudomm, hogy egy bunkó vagyok veled, de ez azért van, mert... beléd vagyok esve, de egy kanál érzelmi szintjén állok"? - elakadt a lélegzetem. Bele van esve. Sherlock Holmes bele van esve valakibe. Csak tudnám, hogy kibe...!
- Hát, nagyjából. - vonja meg John a vállát. Aztán észrevesz engem, és integet. Ne, ne, ne! Tudnom kell, hogy ki az! Már késő, mindketten engem néznek. Kénytelen vagyok odamenni hozzájuk. Kényszeredetten vigyorogva leülök John mellé, aki felajánlja nekem a maradék sörét. Elutasítom az italt, kocsival jöttem. Bájcsevej. Kiről volt szó? Nem kérdezem meg. Annyira nem vagyunk jóban. Még több bájcsevej, majd John feláll a székről.
- Lassan mennem kell - néz az órára -, különben Mary megöl.
- Jövökk vled. - próbál Sherlock feltápászkodni, de John visszalöki a székre.
- Nincs időm hazavinni téged. - húzza el a száját. Sherlock már épp visszaszólna, amikor John rám néz.
- Greg, nem kísérnéd vissza a Baker Streetre? - mosolyog, de látom a kétségbeesést a tekintetében. Tényleg elég késő van már, nekem meg nincs semmi dolgom.
- Rendben. - bólintok, és nézem, ahogy az orvos kirohan a bárból. Valaki épp összetör egy széket. Nem szívesen maradnék itt tovább, így Sherlockra nézek.
- Menjünk mi Is? - kérdem, de meg se várom a választ, máris felveszem a kabátomat.
- Ez... Nemm szükséges. - mondja, én pedig sóhajtok.
- Kérlek, csak most az egyszer ne játsszuk le az "én már nagyfiú vagyok"-kört! - forgatom a szemem. - Részeg vagy, és akármilyen kivételes agyad van, nem jutsz el a Baker Streetig épségben. Szóval állj fel, vedd fel a kabátod, és vonszold ki magad a kocsiig, mert különben én viszlek ki, és annak nagyon nem fogsz örülni.
A szavak hatnak, Sherlock egy szó nélkül feltápászkodik, és - bár elég instabilan áll, - felveszi a kabátot és a sálat. Amikor elindulunk, figyelem, hogy ne essen el. Amikor három lépés alatt kétszer is elveszti az egyensúlyát, megfogom a karját, és a vállamra dobom. Megragadom a derekát, és kicsit gyorsabb tempóban kiterelem az épületből. Néma csendben lépünk a kocsimhoz, és néma csendben szállunk be. Nagyjából két percig tart ez a csend. Sherlock töri meg.
- Köszönöm. - mondja. Nem néz rám, a szélvédőn bámulja az utat.
- Mégis mit? Hogy hazaviszlek?
- Hogy itt vagy.
Meglepve nézem az utat. Szóval Sherlock részegen szentimentális. Már ezt is tudjuk.
- Ezt nem kell megköszönni. - megrázom a fejem. - Barátok vagyunk. Vagy legalább valami hasonló.
Már bánom, hogy ezt mondtam. Nem vagyunk barátok, dehogy vagyunk! Még a keresztnevemet se tudja, Isten szerelmére!
Újabb csend. Feszült, nyomasztó csend.
- Miért vagy kedves velem? - kérdezi. Most engem néz. Látom a szemem sarkából, de én csak az utat figyelem.
- Bárcsak tudnám... - mosolyodok el halványan. Sherlock bólint, én pedig leállítom a motort. - Itt vagyunk. Feljutsz egyedül?
- Persze. - motyogja, és kinyitja az ajtót. Amint kilép, majdnem elesik. Kiszállok a kocsiból.
- Felkísérlek. - kapom el újra a karját.
- Már megint kezded.
- Mit is? - kérdezem összezavarodva. Most az a baja, hogy segítek neki?!
- Már megint... kedvess vagy velem... Pedig én... nemm vagyok az veled. - mondja szakadozva, mire elmosolyodok. Nem érti, persze, hogy nem érti. Én még akkor is segítenék neki, ha bejelentené, hogy megölt egy embert, és nem tudja hova ásni a hullát. Nem mintha valaha megölne bárkit is. Bármit is mond Donovan, én hiszek Sherlock Holmesban. Mert nekem fontos ez az idióta. Fontosabb, mint bárki más.
Néma csend. De ez nem feszült, ez nem nyomasztó. Felkísérem Sherlockot egészen az ágyáig, majd miután ledőlt, lemegyek a kocsihoz. Mielőtt elindítom a motort, visszanézek a 221B-re. Igen. Fontos nekem ez a mocsok.